Tegnap délután a sarkamra álltam, s gondoltam lesz ami lesz, megállítom Joshit. Már mint az ellenem irányuló terrorhadjáratát. Szóval tegnap az ebéd utáni szuszókálásból felébredt a kisasszony, s azonnal jelezte felém (anyarabszolga), hogy Ő fent van, és itt az ideje a játéknak ! Éppen számos teendőm volt, és úgy gondoltam, hogy most hagyom had ordítson kicsit. (Tágul a tüdeje :-)) !)
Ez az ordítás egyre erőszakosabbá vált, és egyre jobban éreztem, hogy nem szabad őt "sanyarú sorsától" megmentenem. Ha most így hat hetesen nem állítom le, akkor kitudja mi lesz ennek a terrornak a vége.
Szóval hagytam óbégatni. Néha kicsit csendesedett, néha kicsit jobban rázendített, de én rendíthetetlen voltam, és hagytam. Két és fél óra után rádöbbent, hogy hiába a panasz, hiába az utasító hangnem, Én csak nem jövök.
Este mikor elment az utolsó vendégem is, azonnal bementem hozzá(juk). Természetesen észre sem vett, szóba sem állt velem. Híába hívtam, hiába szólítgattam. Majdnem sírva fakadtam. Annyira fájt a szívem miatta, és hogy hogy lehetek ennyire gonosz.
Ez a személyem elleni tüntetés több mint fél óráig tartott. Csak ez után volt hajlandó nagykegyesen hozzámjönni és egy csókot nyomni az orromra.
Mindketten megszenvedtük ezt a játékot, de egyenlőre úgytűnik, hogy tanultunk. Joshie nem hisztizik annyira, én meg ovatosabban bánok majd a lelkével.
A díjnyertes tenyészpár
